Telkibánya, Zemplén

Az Aba nemzetség, a Zrínyiek és a Rákócziak földje. Vastagon benne voltak a környék lakói a zivataros századokban, ezernyi emlék hordozza a dicső múlt üzenetét. Ami nem tudom, hogy egészen pontosan micsoda, de végső soron nem is ezért kerestük fel az ország e szegletét.

Hanem azért mert Oldalbordámnak keletkezett némi szabadsága, amit ki kellett vegyen és egyébként is el kellett passzolni némi üdülési csekket. A Google meg valamilyen nehezen felfogható, metafizikainak mondható eseménysorozat eredményeképp a telkibányai Ezüstfenyő szállodát dobta ki első helyen az általam megadott, vélhetően kevéssé összefüggő, keresési feltételek mellett. Hát ezért (mondaná a svéd sárga-kék bútorbolt).

Szombaton szépen felkerekedtünk, és megindultunk a távoli Zemplénbe, de előbb persze lepasszoltuk bűnrossz macsekot anyámékhoz. Szívjanak ők is. Miskolcig ugye sima a pálya, kábé csukott szemmel éjjel hátramenetben is odavezetek. Miskolc után sem akkora gond a navigáció, bár a hétéves térképünk okozott némi problémát. Főleg mert a hármas főutat kicsit áthelyezték, így aztán nem haladtunk keresztül olyan településeken, amiken a térkép szerint de. Nem gond, képben vagyunk.

Rettentő takaros, gondozott és főleg élőnek látszó falvakon keresztül vezetett az út. Hiába, ez valami Rákóczi örökség lehet. Tökös vidék.

Szóval megérkeztünk. Az Ezüstfenyőbe. Egész korrekt kis szálloda, inkább kedvesek, mint profik, az árak mérsékeltek, a szobák kicsik, de tiszták. Nem tudom visszamennék-e. Kicsit nagy volt a szórás a három csillag körül. A konyha egyszerű (nem az ételek, a kivitelezés), ez azonban jól áll neki, jókat ettünk, ittunk. Csapolt Heineken, brutális reggeli.

A falu fő nevezetessége a bányamúzeum, amit nem tudtunk megnézni, mert télen zárva van. Mint az egész Zemplén. More on that later.

Fehér-kúti vadászház

Vasárnap. Szombat este egy harminc éves térkép segítségével megterveztük a vasárnapi túrát. Mert ugye egy hegy ebben a medencében nem nagyon megy odébb szaros harminc év alatt. Nos, a turistautakra ez az állítás egyáltalán nem igaz.

Elindultunk a szállodától a piros jelzésen, a cél a Gergely-hegy volt. A tervben az szerepelt, hogy egy ideig követjük a piros jelzést, megnézzük az úton található Pálos kolostorromot (ami egyébként igen jó állapotban maradt meg, a falak megvannak, helyenként még a díszítések is, és elég jól mutatja az eredeti épület arányait) követjük a jelzést, majd a piros négyzeten megyünk át a zöld jelzésre. Csakhogy a zöld jelzés megszűnt! De mi ezt nem tudtuk, úgyhogy a Dobogó-nyereg környékén található valamennyi erdőgazdasági utat, útnak látszó tereptárgyat és süncsapást megmintavételeztük zöld jelzés után kutatva (erre egy jó óra ment el). Végül az egyik irányra azt mondtuk, hogy ez lesz a tuti (rendben volt tájolási szempontból) és elindultunk. Eleinte még elég jól járható volt az ösvényszerűség, sőt egy-két fán még a zöld jelzés nyomait is felfedezni véltük, végül azonban menthetetlenül bozótossá fajult az út és csak azt sajnáltam, hogy nincs nálunk egy macsete.

Csapzottan és kissé elcsigázva jutottunk a Cicés rétre, ahonnan ismét a piros jelzést követtük párszáz méteren keresztül, majd egy erdőgazdasági úton sétáltunk le a Fehér-kúti vadászházhoz. Itt ettük meg a gondosan bekészített, ámde avas végponti csokoládét (kifogytunk az időből, a Gergely-hegy már nem sikerülhetett úgy, hogy sötétedés előtt vissza is érjünk).

Vissza végig a piros jelzést követtük egy apró kitérővel: felmásztunk az impozáns Sólyom-kőre, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a Gergely-hegy és a Bán-hegy irányába. Az egész úton egy teremtett lélekkel nem találkoztunk, igaz, hogy az odaúton sem. Kísérteties tud így lenni egy erdő. Az út az Amadé-vár romjai mellett halad el.

Épp sötétedés elÅ‘tt értünk vissza a szállodába. Persze az utolsó pár kilométert futva tettük meg, mert nehogy má’ az erdÅ‘ben sötétedjen ránk. Mert ugye akkor jönnek az Orsifaló boszorkányok és farkasok és medvék. Viszont baromi fittek vagyunk, hogy huszonsok km után még futni is tudunk.

�julásos ágybaborulás.

Nagy-Milic

Másnapra egyszerűbbet terveztünk, Füzérről fel a Nagy-Milicre aztán vissza. Füzér szintén a takaros falvak sorát gyarapítja egyébként és nyilvánvalóan viruló turizmussal büszkélkedhet, egymást érik a vendégházak és a vendéglátóipari egységek. A falu fölött magasodik a Várhegyen a Füzéri vár festői épülete, amely egyebek mellett azért nevezetes, mert egy ideig itt őrizték a koronát. A néhány éve tartó helyreállítási munkálatoknak köszönhetően a kápolna és a kapu fölötti torony már szinte visszakapta eredeti formáját. Az út a várhoz a parkolótól egy kellemes séta, a belépőjegy 400 forint.

A vár szemrevételezése után a kék jelzésen megindultunk a Nagy-Milic felé. Az előző napi bozótjárás után valódi felüdülés volt a meredek, de egyértelműen jelölt úton kaptatni felfele. Valahol a Csataréti erdészház környékén jártunk, amikor elkezdett havazni. Ezen a télen ez volt az első alkalom, hogy hóhullást láttunk. Az erdőben minden csendes volt, a havazást nem csak látni, hallani is lehetett! Szelíd hóesésben értünk fel a Kis-Milicre (ehhez le kellett térnünk a turistaútról, de ebben már gyakorlatunk volt), ahonnan a határköveket követve értünk fel a célunkhoz, az országos kék túra kiinduló- (vagy vég- (?)) pontjához, a Nagy-Milichez.

A visszaút többé-kevésbé eseménytelenül telt, egy kicsit ugyan feltámadt a szél, ami kellemetlenebbé tette a havazást és némileg el is tévedtünk hála a agg térképnek, az átfestett jelzéseknek és a rengeteg erdőgazdasági útnak, de azért simán visszaértünk Füzérre.

Jól rámozogtunk a fáradtságra, nem volt este ájulás.

Kultúra

Elérkezett utolsó napunk, melyet kulturális programokkal terveztük eltölteni. ElÅ‘ször megpróbáltunk bejutni a bányamúzeumba, de az — hogy, hogy nem — továbbra is zárva volt. Sebaj, gondoltuk, lemegyünk Göncre megnézzük a huszita házakat (semmi közük a huszitákhoz). Zárva voltak. BoldogkÅ‘ várához mégis optimizmussal töltve érkeztünk, hiszen a Füzéri vár is nyitva volt. Ez viszont le volt lakatolva, úgyhogy ide sem jutottunk be, de legalább körüljárni sikerült. Ekkorra némileg erÅ‘t vett rajtunk a levertség, de azért megpróbaltuk Vizsolyon a XIII. század elején epült jelenleg református templomként működÅ‘ templomot meglátogatni. ElsÅ‘re ez is zárva volt, de egy kis telefonálással sikerült elÅ‘keríteni az épület gondnokát, aki beengedett minket és mesélt egy keveset a történetérÅ‘l. Itt Å‘riznek egy 1590-ben nyomtatott Bibliát. Teljesen ép, ráadásul könnyen olvasható élvezetes nyelvezettel íródott. Fantasztikus.

Ezzel az élménnyel hagytuk magunk mögött a vidéket és indultunk vissza szürke hétköznapjaink színhelyére, Budapestre abban a tudatban, hogy ide a nyáron visszatérünk.

Ps.: a kiránduláson készült fotók Orsi lapján tekinthetők meg.