10 év után Bükk

Ha bárki kérdezi, a Bükkben voltunk. Mi valahogy itthon kizárólag télen járunk kirándulni. Ami részben annak köszönhető, hogy az évfordulónk februárra esik és minden évben egy kibővített hétvégére megyünk kirándulni valamelyik hegységünkbe ilyenkor, részben pedig annak, hogy hát nyáron a Tátrába kell menni. Meg is kellett, hogy állapítsuk, hogy az általunk oly nagyra értékelt Cartographia útikalauzok nyári kirándulásokról szólnak. A telet csak a síterepek felsorolásával érintik, egyéb hasznos tanáccsal nem igazán segítik a túrázót a hóban. Például, a kisvasút nem jár télen, tudtad?

Szóval 2009-ben megint a Bükk volt a soros, ez a varázslatos, misztikus, döbbenetesen sokszínű hegység. Első napra egy nem túl hosszú, de azért változatos utat választottunk ki a kalauzból, mely a Garadnai végállomásról indult hóesésben és kellemes lejtéssel emelkedő úton vezetett fel az Arany-lépcsőn az Örvény-kőig. Közben el kellett volna mennünk a Kápa-kút mellett, de egy csúnya károkat okozó vihar következtében nemcsak, hogy azt nem találtuk és az út jelentős részében kidőlt fákon kellett keresztül másznunk alternatív kék jelzések (a kidőlt fák ágaira kötözött kék színű műanyagszalagok) útvesztőjében, de mint mindig, ezúttal is eltévedtünk. Nem kevésszer voltunk már itthon is és a Tátrában is kirándulni, de az utóbbiban még sose sikerült letérni útról vagy nem megtalálni azt, kishazánkban minden alkalommal. Pedig látszólag kellő számban és ízlésesen vannak elhelyezve a jelzések, de valahogy a kritikus kereszteződésekben mindig több az út, mint a térképen és pont ott elfogyott a festék. Persze miután többszöri szentségelés, visszafordulás, „induljunk el mind a kettőn 5 percre és aztán forduljunk vissza” után az ember végül megtalálja az utat (még sose maradtunk ott az erdőben), már megnyugtatják az embert, hogy na látod, csak megtaláltad, jutalomból kapsz egy jelzést. Ki is találtuk, hogy a Tátrához hasonlóan, itthon is csinos útjelző táblákat kellene kihelyezni a kereszteződésekbe, valahogy így: erről a kék útról jöttél, ami erre megy tovább és ebbe az irányba keresztezi a piros háromszög, ami ehhez a csúcshoz vezet fel.

Szóval, miután visszafordulás után rátaláltunk a piros háromszögre, már könnyedén feljutottunk az Örvény-kőhöz és a rajta felállított Jókai emlékműhöz (mi obeliszk jellegű emlékműveket állítunk keresztek helyett, ahogy azt az olaszok és az osztrákok teszik), ahonnan gyönyörű kilátásunk lett volna például Jókai füredi (bár innen nem látszik egyik füred sem, Balatonfüred viszont kevésbé, mint Lillafüred) nyaralójára, ha nem borított volna mindent egyenletesen az alacsonyan szálló hófelhő. A hó rendületlenül esett.

Erre a sziklára még felmásztunk, de a többi (Buzgó-kő, Odvas-kő, Cakó-kő) annyira be volt havazva, hogy nem akartunk semmiféle könnyebb-nehezebb sérülést megkockáztatni a sajnos semmit nem mutató kilátásért, így mindegyik lábánál tettünk egy képzeletbeli pipát a csúcs mellé és baktattunk tovább a hóval egyenletesen borított erdőn. Miután egy újabb vihar sújtotta fatemetőn átvergődve, elhagytuk a Látóköveket is (ebben az időben ezek se láttak semmit), megérkeztünk Szentlélekre, egy a Bükk mélyén megbúvó ici-pici üdülőtelepre, amely egykor egy pálos kolostornak adott otthont. Ma már csak a romjai láthatók a kolostornak, de abból meglepően sok és ami még meglepőbb, pontosan ugyanolyan, mint a Zemplén egyik turistaútvonala mentén található szintén pálos kolostor. Ugyanannyi maradt meg belőle és ugyanúgy néz ki. Innen már kellőképpen átfagyva a legrövidebb utat választva meneteltünk vissza a garadnai végállomásnál parkoló kisautónkig, szokásunkhoz híven, pontosan kiszámítva az időt, ugyanis mikor elindultunk a kocsival, kezdett már igazán besötétedni.

Másnapra városnézős program lett szervezve, Cserépváraljára és Cserépfaluba. Itt behatoltunk a Felső-szorosba, ami egy katlan, szakadék, kis-kanyon-szerű, végülis szurdok volt, furcsa vulkanikus kövekkel. Furcsa, mert a Bükk első ránézésre, alapvetően üledékes, mészkő, agyonlyuggatva barlangokkal. Ehhez képest ez a kanyon telis tele van dobálva vulkanikus sziklákkal. Szép sötétszürke kövek, smaragdzöld mohával borítva. És a környékre jellemző látnivaló a tufába vájt barlanglakások, gabonatárolók és pincék is furcsán hangoztak első hallásra, de hát hiszen ez a Bükk délkeleti lába. Lehetett ott vulkán. Szóval a katlan hűvös volt, csendes, szinte ijesztő, olyan blair-witch-szerű, ebbe a környezetbe könnyedén belefér bármelyik boszorkány.

A szoros után megmásztuk a Cserépvárhegyet, tetején a Cserépvár visszafogott maradékával, amely körbe-körbe van lyuggatva kb 10 méter mély gabonatárolókkal a vár alatti szinten. Erre nem tanácsos éjszaka az útról letérve sétálgatni. A legérdekesebb része a környéknek azonban csak ezután következett, ugyanis meglátogattuk a környék legnagyobb kaptárkövét. A kaptárkövek valószínűleg – most az általam leglogikusabbnak és legszimpatikusabbnak talált elmélet következik – a környék vulkánjai által kiköpött nagyobb darab kúp, néha termeszvár alakú sziklák, amelyekbe kis üregeket, szentélyeket véstek hajdanán és van elmélet, ami szerint méhkaptárokat tartottak bennük (innen a nevük), de szerintem ez túl hétköznapi felhasználása lett volna egy már akkor is minden bizonnyal különlegesnek vélt tüneménynek. Inkább valami kultikus helynek használhatták, jól illenek hozzá a druidák, vagy inkább sámánok. Ezekből, a kaptárkövekből elég sok van a környéken, de sajnos a turistatérkép igen elnagyolva jelzi csak őket és szinte egyikhez se vezet közvetlenül út, illetve a helyszínen talált információs tábla térképe se nyújtott igazán több segítséget. A kettő együttes segítségével kettő közelben levő kaptárkőre könnyedén ráleltünk (nagy és kicsi), de a többinek neki se fogtunk. De ez mindenképpen rákerül a bepótolandók egyre hosszabb listájára, mert hihetetlenül érdekesek ezek a képződmények.

Miután mindkét településsel végeztünk, inkluzíve a télen nem túl mutatós, de nyáron annál ígéretesebb pincesort és a kisamerikai barlanglakásokat, mellyel kapcsolatban egész nap azon merengtem, hogy vajon micsoda furcsa  és remélhetőleg misztikus rendeltetése lehetett ezeknek a barlanglakásoknak, de sajnos erősen csalódnom kellett, ugyanis kiderült, hogy egész egyszerűen egy nyomortelepről van szó, amit a 20. században is igen sokáig használtak még, késő délután még nekiindultunk meglátogatni a környék egyik igen jelentős őskori leletének lelőhelyét, a Suba-lyukat. Mint mindent a Bükkben, ezt is először Kadic Ottokár tárta, térképezte fel, írt róla könyvet. A Suba-lyuk ilyenkor télen a latyakban és sárban kicsit meredeken kapaszkodik fel a hegyoldalba, de mivel végig korlát biztosítja a “lépcsőt”, igazából nem veszélyes. A lyukról viszont én nehezen tudom elképzelni, hogy abban hogy lehetett meghúzódni télen. Mert ugyan az eső tényleg nem esik be, de egyébként olyan nagy és nyitott, mint a víziló szája etetéskor. És még tábortűz sem volt benne. Nem úgy, mint az Istállós-kői-barlang (persze, tűz itt se égett), ami szemben a Suba-lyukkal óriási és tágas és mélyen benyúlik a hegy gyomrába, és különben is sokkal barlangszerűbb. Ezt is Kadic Ottokár tárta, térképezte fel, írt róla könyvet először. Ami különösen érdekes volt a Istállós-kői-barlanggal kapcsolatban, hogy a benne található jégcsapok vagy felülről lefelé vagy lentről fölfelé nőttek, de sose egyszerre. Ahol a plafonon lógott jégcsap, ott a földön nem látszott semmi, ahol pedig a padlón volt kis jégdudor, ott fentről csak a csöpögés látszódott. Ez nyilván nem x-akták, de érdekes.

Harmadnapra mi nem feltámadtunk, hanem pihenősebbre véve a programot, hosszasan átautóztunk a Bükkön, kedvesebbnél-kedvesebb és lepattantabbnál-lepattantabb településeken át. Az első kategóriában sorolnám például Mályinkát, melynek már a neve is ígéretes és nem csak egy rendezett és helyes kis városkát ismertünk meg, de a tisztán fából, faszegecsekkel épített református haranglábat is megtekintettük pontban, délben. Így alkalmunk nyílt meglesni, hogy vajon ki veri benne a harangokat, de sajnos egy helyes, kis csuhás(?) lelkész bácsi helyett, egy középkorú néni bukkant elő a haranglábból a déli harangszó elhangzása után. Ennyit az illúziókról. A második kategória (lepattanásban verhetetlen) győztese a közvetlen szomszéd, Sáta lett, aminek egyetlen főutcája olyan volt, mint egy peches nap Libanonban. Esetleg tankkal szerencsésebben lehetett volna átvergődni az aszfaltdarabocskákkal néha megtűzdelt kátyútengeren. Szóval, ha valaki panaszkodik Budapest útjainak minőségére, ajánlom, tegyen előbb egy kitérőt Sátára. Az aznapi cél egyébként az Upponyi-szoros volt, amiben a legkülönlegesebb a rövidsége volt, pár száz méter az egész. Viszont egy nagyon érdekes mészkőfajtából tornyosul fel több száz méter magasra a patak partjáról, olyan sötétszínű, de mégis mészkőszerű. Mi persze rögtön megvizsgáltuk, hogy mennyire és hogyan mászható ez a fajta szikla. A nap fennmaradó része kellemes olvasgatásban telt a kastélyszálló süppedő füles foteljeiben a hatalmas kandalló előtt. Ezt az életet el lehet ám viselni.

Utolsó napra hagytuk a Szalajka-völgyet, mert az amúgy is messze van (nem mintha Cserépváralja és Uppony nem lett volna, de valami indok csak kell) és gyönyörű, csendes hóesésben, a süppedő hószőnyegben (ez máshogy süpped, mint a füles fotel!) sétáltunk végig a patak partján fel a Fátyol-vízesésig, majd miután csalódottan megállapítottuk, hogy hát bizony innen nem fogunk visszavonatozni, mert a sínek se látszanak ki a hó alól, tovább a Szalajka-forrásáig. Ott a föld alól folyik ki a víz, nagyon érdekes, de még érdekesebb lehet hóolvadáskor. Akkor valószínűleg (elnézést az enyhén vulgáris kifejezésért) okádja ki a vizet a forrásra épített rácsos ajtó. Az eredeti elképzelés szerint innen felkapaszkodtunk volna az Istállós-kőre, de mivel ott helyben kiderült, hogy 500 métert kéne szinte függőlegesen megmászni felfelé térdig érő hóban, majd a barlangnál (ahova azért felgyalogoltunk, az csak 100 méter és szépen végig van korlátozva) igazából nem is találtuk az utat, illetve utólag a turistakalauz is azt állítja, hogy ebből az irányból nyáron, nem esőben, felkészülten érdemes csak nekivágni, szóval ezt most kihagytuk, majd a nyáron. A másik irányból.