Rax, Klettersteig

Még nem pihentük ki egészen legutóbbi amerikai utunk fáradalmait, de — mivel kemények vagyunk, mint Mr. Balboa — ez nem akadályozhatott meg minket egy kis hegymászásban.

Meg amúgy is be volt fizetve az út, tehát menni kellett. A Raxra viaferratázni. Vagy viaferrátázni. Soha nem fogom megtudni vajon hogyan kell pontosan leírni.

Úgy gondoltam mindig, hogy a hozzánk közel lévő hegy az a Tátra. (És micsoda hegy!) Kiderült azonban, hogy bár kilométerben Ótátrafüred tényleg közelebb van, mint Manfred hüttéje a Höllentál végében, időben ugyanott vagyunk. Mert a kurva labancok (Fábry, amikor még nem a szarós-fingós műfajt művelte) felé autobahn megy, a tótok felé meg örüljünk, hogy van szilárd burkolat.

Azt írták a viaferratások, hogy nyolcra jó lenne odaérni, mert akkortájt lesz az oktatás meg az információ terítése túraügyben. Persze nekünk, gályán robotoló rabszolgáknak, nem olyan egyszerű korán elszabadulni. Arról már nem is beszélve, hogy Rékát, Orsi kollegináját, még fel kellett szednünk Bécsben, hozzávetőleges koordináták alapján. Orsi ugyanis odahaza felejtette a leírást. Négy stichpunktunk volt: Liesing, Billa, McDonalds, benzinkút. Hát baromi jó, hiszen Billa-ból és mekiből csak hetven van Liesing-ben. Bejártuk hát a kies Liesing zegét-zugát, mire Rékára rátaláltunk a buszpályaudvaron.

Lényeg a lényeg: Manfred-hoz, a Weichtalhaus-ba, este tíz körül futottunk be. Arra még volt idő, hogy Lacitól, a főszervezőtől átvegyük a welcome pálinkát és a ferrata-s cuccot, de aztán mentünk is aludni, hogy a másnapi induláskor frissek és fiatalosak legyünk.

A reggeli a hüttében fenséges volt, annyit ehettünk, ami belénk fért, a háziak pedig addig hordták a friss sonkás tojást, amíg fogyott. És a csúcs: volt szobahőmérsékletű tej. Nem melegített, nem visszahűtött, szobahőmérsékletű. Ez olyan riktaság, hogy teljesen odáig voltam.

Nyolckor indultunk fölfelé a Höllental-ba. Egy jó órát gyalogoltunk, mire megérkeztünk a napi betevő ferrata, az Alpenvereinsteig beszállása alatti morénához. Eljött hát végre az idő, hogy magunkra öltsük klettersteigoló felszerelésünket, azaz kobakot, beülőt, kantárt. Ilyenkor célszerű kiereszteni a fáradt gőzt is, beülőben ugyanis ennek kivitelezése körülményes. Szóval molyoltunk. Sok ember mindig molyol. Én meg kettő perc alatt tudok teljesen átvedleni barlangi szerkóba, úgyhogy kis híján elaludtam, mire mindenki beöltözött.

Csodálatos időben kapaszkodtunk fel a meredek falon, ahonnan gyögyörű kilátás nyílt a völgyre és a Schneeberg-re. Néha létrák és drótkötelek szakították meg az alapvetően felszerelés nélkül mászható ösvényt (A/B nehézségű). Keménykötésű osztrákok nem is hoztak magukkal felszerelést, még egy kobakot se. Egy-két helyen lehetett szédülni is.

Már valamivel dél előtt felértünk a tetőre és utunkat a fenti turistaház (Ottohaus) felé folytattuk. Az idő kezdett kissé elborulni, így még mielőtt a jól megérdemelt ebédet magunkhoz vettük volna, megmásztunk egy közelben lévő C/D nehézségű sziklát. A C/D már kicsit zizisebb terep, volt aki el is akadt. Szerencsétlen módon persze úgy, hogy egy kulcshelyen kellett kepesztenem percekig. Végül komolyabb zökkenő nélkül feljutottunk.

Miután megettük jól megérdemelt mindentbele-típusú túrázóebédünket és egy kicsit pihegtünk, megindultunk lefelé az Ördög Fürdőszobája (Teufelbadstubensteig) felé. Egy ideig kellemes lankákon sétáltunk egy gerincen, aztán egy darabig a legszarabb terepen, morénán ereszkedtünk tovább. Végre aztán megérkeztünk a Fürdőszoba beszállásához, s az út hátralevő részét a Höllental aljáig ferrata-n, sodronyok és kényelmes létrák segítségével tettük meg. A fürdőben készítettük el a csapatképet is.

Manfred-nál vacsoráztunk nyolc óra körül. Egyszerű, de nagyszerű ételek és persze sok sör.

Másnapi célunk a Schneeberg csúcsa alatt lévő hütte, és a mellette magasodó szikla volt. Az út egy csodálatos kanyonban vezet meredeken fölfelé, néhány létrát is meg kell mászni, de ferratás szakasz ezen az úton nincs. Képeink siralmasak lettek, mivel a szűk sziklafolyosó alján kevés a napfény.

A menedékház háta mögött, közvetlenül a budi mellett van a beszállás a szilkára vezető, C nehézségűnek mondott ferratára. Körülbelül a szikla derekánál járhattunk, amikor megjelent egy galambősz, ösztövér apóka rövidgatyában és papucsban atombiztosan bekötött csapatunk alvégén, és úgy állva hagyott minket, hogy csak pislogtunk hülyén. Csak hogy tudjuk, hol a helyünk. Későbbi beszélgetésünk során kiderült, hogy övé a hütte és napjában párszor fel szokott hágni erre a ferratára, s ez így megy már évtizedek óta, nem csoda hogy nem veszi elő a tériszony.

Mikorra végre felértünk, fenyegető felhők kezdtek gyülekezni a láthatáron, és már a mennydörgés robaját is hallottuk. A szikláról levezető utat ennek megfelelően sportos tempóban tettük meg. Hiszen gyakorlatilag a villámhárítóra voltunk biztosítva.

Leereszkedés előtt egy kis időt töltöttünk a hüttében, mert frankón leszakadt az ég. Mikor többé-kevésbé elállt, elindultunk lefelé. Az eső elvonult, s délután háromkor már lent is voltunk a szállásunkon.

Jó kis túra volt ez, olyan helyekre is felmászhat az ember, ahova egyébként csak mászófelszereléssel és mászógyakorlattal juthatna föl. Szerintem máskor is megyünk.

Képek Orsinál.