Kriván

Istenek számára való látvány tárult föl előttük. Jobbra Lengyelország, balra Magyarország. Egy kép, végtelenebb, mint a tenger. Elmondhatatlan, leírhatatlan, lefesthetetlen kép. A lengyel táj fölött keletnek vonuló zivatar omlik végig; idefenn csak a gomolygó hófehér felhőtömeget látni, melyet felülről megvilágít a nap, s melyből villámok cikáznak, miknek dörgése nem hangzik idáig, de alattuk sötét, borongós erdő és mező. A magyar táj fölött derült nyári nap süt, s a völgyekben a megszorult napsugár aranyködöt sző, mely az erdős hegyhátaknak változatos színt ad; a hegyről leomló patakok ezüst tükördarabokkint villognak fel a völgyek sötétéből, s zuhatagaik távol csattogása egy örök morajt küld fel onnan alulról, mely elandalít. A hegyek, halmok a távol láthatárig váltogatják egymást, s valamennyi fölött, mint kristály bálvány, fénylik a most is jégfedte Kriván.

Mikor olvastam Jókai leírását a hegyről az És mégis mozog a Föld-ben elhatároztam, hogy felkeressük. A hétvégén a tervet megvalósítottuk: felhágtunk a Kriván 2494 méteres csúcsára.

Pénteken hatalmas viharban érkeztünk a Tátra lábához, az út a Zólyomtól folyamatosan szakadó esőnek köszönhetően egy órával tovább tartott a tervezettnél, csak este tizenegykor érkeztünk meg szállásunkra. Másnap a hatos kelés így kissé megviselt, de hát meg kell próbálni dél előtt felérni a csúcsra, mert akkor jobb esélyünk van szép időre. Attila unokatesóm és párja, Zsóka vállalkozott arra, hogy feljön velünk a Krivánra. Mire a kocsival eljutottunk a Három Forrásnál lévő parkolóba már nyolcra járt az idő és a tájra sűrű köd ereszkedett. Ilyen körülmények közt indultunk el az ösvényen a Krivánra. Már egy jó fél órája mentünk a ködben, mikor arra a következtetésre jutottunk, hogy nem jó irányba tartunk és vissza kellene térnünk a kiindulási ponthoz. Ott Attila kiszúrta, hogy egy turistajelzést egy hatalmas farakás takar, ez okozta a kalamajkát.

Gyakorlatilag tehát egy órával az általam tervezett indulás után találtunk rá a jó útra. A köd sajnos a következő órában sem oszlott, így sejtelmes megvilágításban követtük a monoton emelkedésű zöld jelzést. Mikor kiértünk a törpefenyők közé, kezdett egy kicsit oszlani a köd, a hegy megajándékozott minket egy-két tiszta pillanattal sőt, időnként a nap is kikucsucskált a felhők mögül.

A Kriván-szakadék fölött már szép időben haladtunk, tőlünk balra az Alsó- és Felső-Priehyba csúcsok magasodtak. A zöld jelzés nagyjából háromszáz méterrel a csúcs alatt találkozik a dél felől, a gerinc mellett haladó kék jelzéssel. Kicsit pihegtünk, majd továbbmentünk a Kis-Kriván felé. A terep a kereszteződés után egy kissé komolyabbá válik, szikla és moréna váltogatja egymást, olykor az előrehaladáshoz kedvem támadt a kezeimet is használni.

Zsóka először volt komolyabb hegyen túrázni, hősiesen küzdötte föl magát velünk, de a Kis-Kriván derekában úgy érezte, hogy nem tud tovább jönni és Attilával visszafordultak a kereszteződés irányába. Orsival ketten mentünk hát tovább a Kis-Krivánról a Kriván-nyergen át az “Oltár” (megint Jókai) felé.

Az út utolsó szakasza, a nyereg után, még jó százhatvan-százhetven méter emelkedést jelent meredek sziklán, a kezünket bizony gyakran használtuk, a sima sziklán nem mindig tűnt elég jónak a lépés. Térképünk kettes nehézségűnek jelzi az egész szakaszt, de én magamban megajánlottam neki egy hármast.

Szinte pontosan egykor értünk a csúcsra, ami sajnos egy felhőbe burkolózott; egész úton nem mutatta meg magát. Csúcsfotót és szendvicset követően indultunk le a kereszteződés felé. A nehéz terepen lassan haladtunk és már másfél óra telt el a csapat szétválása óta, mire a kereszteződéshez értünk. Közben Attiláék már elindultak lefele a Jamszkó-tó irányába, mi pedig követtük példájukat.

Ahogy a Kriván déli gerincén haladtunk lefele, kitisztult az idő, csodás panoráma tárult fel. Kiválóan látszott a nyugati útvonal, amin jöttünk, kelet felé három hegygerinc, alattunk a mélykék Kriváni-Zöld-tó, előttünk pedig az Alacsony Tátra vonulatai. Kellemes útvonal ez lefelé, sehol egy durva letörés, ami a térdet megerőltetné. Ahogy egy mezőn vágtunk keresztül, még egy mormota is megnézett magának minket pár lépés távolságból. Hosszú percekig szemlélte, ahogy hosszú percekig szemléljük.

Másfél óra múlva már a gyönyörű Jamszkó-tó mellett sétáltunk. Olyan a tó, mint a mesében, idilli, elhagyatott. Nehezen akaródzott csak továbbmennünk a magisztálén a Háromforrás felé. Az út egy ideig, körülbelül a táv feléig, szintben megy, aztán szelíden lejt tovább egészen míg célhoz nem ér. Ezen a szakaszon áldozatot is bemutattam a hegynek, elhagytam sokat látott hűséges horgászsipkámat. Egy kisebb véráldozattal könnyebben kibékültem volna.

Majd’ 1400 méter szintet küzdöttünk le, így este nem volt különösebb problémánk az elalvással.

Vasárnap Réka és Robi (ők szombaton a festői Zöld-tavi menedékházat keresték föl) is velünk tartott a Tarajka-Zerge menedékház viszonylaton megtartott levezető sétán. Megnéztük a Tar-pataki-vízeséseket, amiket már nagyon régen nem láttam, mert a Tarajkáról a Zergéhez mindig a magistrálén szoktunk menni, hogy időt spóroljunk. Érdemes volt: néha nem árt csak sétálni és nézelődni.

Legközelebb a Mlinica völgy-Furkota völgy útvonalat járjuk be. Vagy valami mást.

Képek Orsinál.