USA 2006 Október

Nulladik nap

Repülni szar. Sokat repülni még sokkal szarabb. Az Államok pedig jó messze van: mire Budapestről megérkeztünk Washington DC.-be párizsi átszállással olyanok voltunk, mint a mosott (azért se írom le még egyszer).

És ott van még az időeltolódás problémája is. A mi belső óránk szerint már hajnali egy, míg a keleti parton még csak este 7 óra volt. És ez még a jobbik eset (a másik irány a rosszabbik).

És ami volt még: biztonsági ellenőrzések dögivel, tapizás, turkálás, tök jó kaja a gépen (Air France), pocsék filmek (American Dreamz kétszer megnézve), reumás tetű hozzá képest olajozott villám bevándorlási hivatalnok.

Szóval megérkeztünk. A fogadóbizottság (Apósom és Anyósom) már leterítették a vörös kárpitot és hazaszállítottak minket Bethesdába, ami egy frankó külváros.

Niagara vízesés

Érkezésünk másnapján kezdődött a feszített tempójú, nehézipari turistáskodás. Hajnali hatos kelést követően hajnali hétkor bevágtuk magunkat a Mercibe, és felkapartunk a Niagarához. Először itt szembesültem azzal, hogy ez az ország milyen hatalmas méretű kis hazánkhoz (és kábé valamennyi európai országhoz képest). Amikor az ember (én) tekintetét egy USA térképre veti (ami többnyire az egész országot, esetleg egész Észak-amerikát ábrázolja) Washington, New York és a Nagy Tavak környéke nem is tűnik olyan nagynak, sőt (az egészhez képest). Ezért aztán kisebb sokk-ként ért, hogy apósom szerint a Washington-Niagara etapot mintegy nyolc óra alatt tudjuk abszolválni, ha nem jön közbe semmi (mint később kiderült 2×4 sávos autópályák simán eldugulnak spontán).

Az ország, de legalábbis a keleti part úgy van kialakítva, hogy nincs olyan ház vidéken, ami párszáz méternél messzebb volna egy autópályától, vagy egy osztott pályás gyorsforgalmi úttól, ami baromi kényelmes. Még akkor is, ha hozzátesszük, hogy az autópályákon is csak csigatempóban szabad vánszorogni (60mph).

A nyolc óra a Niagarához meglehetősen eseménytelenül telt, az út nemigen megy be falvakba, vagy városokba, tulajdonképpen végig (több államon keresztül!) egy gyönyörű színekben pompázó lombhullató erdőben haladtunk. Az Appalache keleti lankái nagyon szelíd táj, úgyhogy mire végre megérkeztünk a sok szelíd domb és a gyönyörű színek hatására már olyan állapotban voltam, amit leginkább enyhe illumináltságként lehetne jellemezni.

Három óra tájban elszállásoltuk az autót egy bazi parkolóházban és kocogtunk hogy még be tudjunk fizetni a fizetős programokra, úgyismint Observation Tower (az USA oldalán gyakorlatilag a vízben álló jó magas torony), Maid of the Mist (ez az a hajó, amivel az ázni vágyó jónépet beviszik a patkó alakú és nevű vízesés, a Horseshoe közepébe), és valamiféle barlangtúrának nevezett nem barlangtúra, amelynek apropóján egy rozoga fatákolmányon karnyújtásnyira meg lehet közelíteni a három vízesés közül a legkisebbet (ami persze szintén impozáns méretű) és úgy el lehet ázni, mint mondjuk a Balatonban. A hideg ellenére nagyon élveztük. Amikor ezekkel végeztünk még egy jó másfél órát sétáltunk az őrjítő méretű vízeséseket övező hatalmas parkban, majd visszavonultunk szállodánkba egy jól megérdemelt szunyára. De előbb vacsi: Applebee’s.

Philadelphia

A Niagarától visszafele Washingtonba megálltunk Philadelphiában megnézni néhány nevezetességet. Akad egy pár, mivel Washington DC.-t megelőzően Phila volt az Egyesült Államok fővárosa. A legtöbb látnivaló ennek megfelelően a Függetlenségi Háborúhoz kapcsolódik. Itt ült össze az első Continental Congress 1774-ben a Carpenter’s Hall-ban, itt fogadta el a 13 állam a Függetlenségi Nyilatkozatot (az Independence Hall-ban, hivatalosan Pennsylvania State House), és itt állították össze az Államok alkotmányát is 1787-ben. Egyébként ez egy másfajta történelem: frankón megvan az az asztal, amin az ötvenhatok aláírták a Függetlenségi nyilatkozatot!

Ja és itt van a Liberty Bell, ami nem tudom miért akkora durranás.

Ezen a napon otthon ettünk.

Washington — The Mall

A harmadik napon végre megnéztük a fővárost, pontosabban a Mall-t és annak környékét. Washingtonban az az érdekes, hogy az ember megy kocsival az erdőben, aztán hirtelen a városközpontban találja magát. Átmenet az nincs.

Elsőként a Jefferson Emlékművet néztük meg, ami a Tidal Basin nevű (mű)tó partján épült neoklasszikus épület benne a Függetlenségi Nyilatkozat szerzőjének közel hat méter magas egész alakos bronzszobrával. Az épület falaira belülről Jefferson idézeteket véstek.

Az emlékmű pont a Fehér Házzal szemben helyezkedik el (bár igen nagy távolságban), Jefferson belát.

A Tidal Basin mellett helyezkedik el Franklin D. Roosevelt emlékműve sok-sok mesterséges vízeséssel és szoborral, 12 éves elnökségének (négyszer választották újra) jelentősebb eseményeiről, valamint Fala nevű kutyájáról.

Továbbgyalogolva a Lincoln emlékmű felé még átrongyoltunk a Koreai Háború Emlékművén ami olyan amilyen.

A Lincoln Emlékmű viszont olyan, amilyen az egész National Mall: monumentális. Teljesen uralja a Mall nyugati végét. A hatalmas dór stílusú épületben szinte eltörpül az elnök 19 láb magas ülőszobra. Az emlékmű terméből és lépcsőjéről az egész Mall áttekinthető, s ahogy Jefferson szobra a Fehér Házat, Lincolné a Capitolium-ot, a törvényhozás épületét tartja szemmel.

Lincoln emlékművétől északkeleti irányban található a Vietnámi Veteránok Emlékműve, ami az egyik leghatásosabb emlékmű, amit valaha láttam. Nincsenek a koreai emlékműhöz hasonlóan katonaszobrok (jó, van három, de nem részesei szervesen az emlékműnek), amik úgy se fejeznek ki semmit, viszont az összes Vietnámban elesett vagy eltűnt amerikai katona neve fekete márványtáblákra van vésve. Ennyi. Megrázó.

Az emlékmű körüli parkban a járda mellett telefonkönyvszerű könyvekben lehet megkeresni, hogy az egyes nevek melyik márványlapon találhatók.

Ezen a pontom már kicsit ki voltunk fulladva, mert baromiak a távolságok itt is. Ráadásul a Mall hosszába még el sem indultunk, pedig a Mall jó hosszú. Két mérföld!

Következő célpont a Mall kvázi közepén (pontosan a Jefferson emlékmű — Fehér Ház és a Lincoln emlékmű — Kongresszus által meghatározott egyenesek metszéspontjában) álló Washington Emlékmű. Ez egy obeliszk, mások szava járása szerint A Farok. Utunk a Reflecting Pool mellett vezetett (az a medence, amiben Forrest és Jenny összetalálkoznak, miután az előbbi visszatér Vietnámból).

A Washington Monument-be, hasonlóan az összes fővárosi emlékműhöz és múzeumhoz (!) ingyenes a belépő, viszont jegyet váltani kell, mivel az emlékmű befogadóképessége elég kicsi. Az obeliszk két fázisban épült, ugyanis építése közben elfogyott a rá szánt pénz. Míg a pénzügyi problémákon (úgynevezett Polgárháború) úrrá lett az ország, kimerült a kőbánya, ahonnan a követ hozták az építkezéshez, ezért a Washington emlékmű alsó és felső fele más színű.

Az épület tetejére, a 152m magasan lévő kilátóba lifttel lehet eljutni. A panoráma fenséges, látszik az egész város, a környező repterek és persze a Mall összes épülete. Washington egyébként az első elnök és ő volt a Continental Army fővezére. Magyarul ő nyerte meg a függetlenségi háborút.

Ezen a ponton rogyadoztak már a térdek.

Elsétáltunk a Fehér Házhoz, de sajnos a keritésig nem mehettünk el, mert valami állati fontos meetingje volt a nagyon important embereknek. Nagy fekete verdák, amíg a szem ellát, meg rendőrök meg biztonságiak. Kár. Bár láttuk a tévében százszor, de azért mégis.

Ezután jött a National Gallery. Biztos én vagyok a tuskó, de nem vártam sokat ettől a múzeumtól, bizonyára azért, mert nem nagyon találkoztam említésével sehol sem. Előítéletem finoman szólva nem állta meg a helyét: Vermeer, Rembrandt, Monet, van Gogh sorjáznak. Durván. Az őrök dobtak ki minket záráskor. És legnagyobb bánatomra éppcsak lekéstünk egy Rousseau kiállítást. Basszus.

Ekkor már csak a méltóságunk tartott minket felegyenesedett pozícióban, úgyhogy hazamentünk.

De előbb vacsiztunk: Red Lobster.

Colonial Williamsburg

A negyedik napon (azon kívül, hogy az Úr megteremtette a Napot a Holdat és a csillagokat) Williamsburg-be utaztunk, Washingtontól körülbelü három óra autóval. Williamsburg pontosabban Colonial Williamsburg egy élő falumúzeum. A házak a miliő és az ott lakók is a 18. századi Amerikát idézi. A falu (város) jelentőségét az adja, hogy egy ideig ez volt Virginia (a legnagyobb gyarmat) fővárosa, és körülbelül az összes fontosabb pacák járt itt. Azon kívül, hogy a legtöbb ház látogatható és majd’ mindegyikben valamilyen mesterember is dolgozik korabeli technikával, történelmi játékokkal is szórakoztatják a látogatókat nap mint nap. A városban található a múzeum mecénásának John D. Rockefeller jr.-nak vidéki kúriája. A rendkívüli ízlésficamról árulkódó épületet az asszony kedves “Folk Art” gyűjteménye “diszíti”. Szörnyűséges.

A belépődíj kis híján ötven dolcsi fejenként (ez a kétnapos belépő, mivel egy nap alatt nem lehetséges bejárni az egészet és részt venni a programokon, de csak ezzel a jeggyel lehet miden épületbe bemenni), viszont meglátásom szerint vastagon megéri.

Vacsi: otthon.

New York első nap

Az ötödik napon New York-ba mentünk. Kb. négy óra az út.

Ilyen város nincs még egy. Nem tudnám elmondani, hogy New York mitől tűnik olyan jó helynek amilyennek, de olyan mintha egy másik bolygón lenne az ember. Persze az is lehet, hogy tévedek. Mivel csak két napot töltöttünk ott nem tudhatom.

Rögtön az Empire State Building-gel kezdtünk, pillanatnyilag New York legmagasabb épülete. Téglából art deco stílusban épült. 400 nap alatt. Döbbenetes.

Miután megjártuk a 86. és 102. emeleti kilátót is áttaxiztunk a Guggenheim-be. Előző este kissé csalódva vettem tudomásul, hogy valami Zaha Hadid nevű illető állít ki a spirálban. Mer’ hogy ugye az ki. Hát bizony ez valaki én meg nagy Hadid-fan lettem.

Kicsit mintha Olaszországban lettünk volna: a Guggenheim fel volt állványozva!

Ekkor még világos volt, úgyhogy egy séta mellett határoztunk a Central Park-ban. Többek között végigmentünk azon az allén, ahol Cheryl Barnes elénekli az Easy to be Hard-ot.

A parkot magunk mögött hagyva megindultunk délnek az ötödik sugárúton. Ahol elénk ugrott a Tiffany’s. Tehát be kellett mennünk köveket nézni. Magamról mindig azt gondoltam, hogy az olyan hülyeségek, mint például a gyémántok nem tudnak lázba hozni. Aztán megnéztük Londonban a koronaékszereket, amitől a padlóig esett az állam. Na azokhoz képest a Tiffany’s-ban már nem nagyon van semmi. Az is igaz viszont, hogy három karát alatt nem raknak ki köveket, mert minek. Van vagy öt emelet!

Kicsit sétálgattunk a Broadway-n, aztán beültünk egy ír kajáldába enni. Olyan volt amilyennek lennie kell. Akcentus meg minden. Majd megvizslattuk a Times Square-t, ami olyan mint a filmekben és az utcán frankón nappali világosság van.

A szállónk a Broadway-re nézett. Szoba a huszadikon.

New York másnap

A másnapi program dióhéjban: reggeli, Metropolitan Museum of Art, St. Patrick székesegyház, Rockefeller Center, New York City Public Library, kaja, Grand Central Station, nyomás haza.

Másnap olyan reggelizőhelyen ettünk, mint amilyet a Ponyvaregény elején Pumpkin és Honey Bunny megpróbálnak kirámolni. Amerikai reggeli rulz: buggyantott tojás, bacon, spenót, piritós, tej.

Eredetileg az volt a terv, hogy a MET-ből csak annyit nézünk meg amennyi belefér három órába. Engem elsősorban a Közel keleti az Afrikai és az Amerikai gyűjtemény érdekelt. A tervből annyi lett, hogy bementünk nyitásra és délután fél négykor még mindig bent kóvályogtunk. Annyira jó kiállítások voltak, hogy egyszerűen nem tudtunk eljönni. Megnéztük egyiptomot, múmiák, szarkofágok, irattekercsek dögivel, loptak vettek/kaptak egy egész templomot. Az indiai gyűjtemény feltehetően párját ritkítja, megnéztünk egy lebilincselő kiállítást a kínai kalligráfiáról (számomra új infó: Kínában a kalligráfia magasabb művészeti ágnak számított, mint a mezei festészet). Európai középkor, Korea, Óceánia, perzsa gyűjtemény. Impresszionisták, plusz az összes festő, akivel az ember művészettörténeti tankönyvben találkozik. És az egyik lépcsőházban csak úgy mellesleg ott lóg Orsi kedvenc Dalí-ja (Corpus Hypercubus). Hetekig tartana bejárni. Ja, a Japán részleg le volt zárva, de azért a páncélok szekcióban van egy csomó full-full extrás szamuráj felszerelés.

Kicsit kavirnyáltunk eztán a Central Parkban, majd megnéztük a Saint Patrick-ot. Nos, impozánsnak impozáns, eléggé ízléses is, de láttunk már ennél szebbet, nagyobbat és régebbit is, sőt olyat is, ami ezt mind együtt tudja.

Rockefeller felépítette Williamsburg-öt. Ott és akkor azt hittem, hogy ez komoly beruházás volt a részéről (több, mint 88 épület!). Erre itt ez a Rockefeller Center, ami New York egyik legjobb részén van: a Central Park déli oldala, a Broadway, az Ötödik sugárút és az Empire State Building közötti területen fekszik. És 19 toronyházból áll. Williamsburg annyiba fájhatott neki, mint nekem egy vécélánc. Az épületegyüttes kicsit szovjetesen elnagyolt és nagy. Ez azonban tud jól kinézni. És ki is néz.

A Rockefeller Center után átsétáltunk a Városi Közkönyvtárba, ami egyfelől egy szép épület (belülről) és olyan, mint minden az USA-ban: jó nagy. A fő olvasóterem méretei (szél./hossz/mag.): 24m/90m/16m.

Egy olasz étteremben megvacsoráztunk pont a könyvtárral szemben, majd felkerestük a Központi Pályaudvart, ami onnan pár utcányira van.

Ez egy olyan épület ami egy csomó Hollywood-i produkcióban szerepel, így kábé mindenki ismeri. A központi váróterem hatalmas csillárai arannyal futtatottak. Egy másik csóró família, a Vanderbilt építtette.

Gyalog kellett visszacaplatnunk a szálloda parkolójáig, mert egyszerűen nem tudtunk taxit fogni. Ilyen is van. Térdig lejárt lábbal ültünk a kocsiba és mentünk haza.

Air and Space

Pénteken kimentünk az Udvar-Házy féle Air and Space múzeumba a Dulles repülőtér mellé. Mindenféle repülő gépezetek vannak itt összegyűjtve, a kereskedelmi repülés kezdetétől napjainkig (inkluzíve Space Shuttle). Utas és teherszállító repülők, sportrepülők, vadászgépek, műholdak, leszállóegységek, helikopterek. Egy nap minimum kell a bejáráshoz. Van Concord-juk, ott áll az Enola Gay, valamint egy Blackbird (98% titán!).

A múzeum után meglátogattuk az Arlingtoni Katonai Temetőt. A polgárháború óta ide temetik az amerikai katonákat és családtagjaikat, jelenleg 280000 katona nyugszik itt, naponta átlagosan húsz temetést tartanak. A terület eredetileg Lee tábornok tulajdona volt, a polgárháborúban kobozta el tőle az Únió. Lee házából a Mall-ra, a Pentagonból a temetőre látni.

Itt helyezték végső nyugalomra többek között John Fitzgerald Kennedy-t, Jacqueline Kennedy-t és két gyermeküket, valamint az elnök öccsét Robert Kennedy-t is.

A temető után a lányok nyomására shoppingolni mentünk. Agy ki.

Vacsi: Cheese Cake Factory

Air and Space Újratöltve

Elérkezvén a szombat, utolsó napunk, ismét meglátogattuk az Air and Space múzeumot, ezúttal azonban a Mall-on lévő épületét. Ez abban különbözik a kintitől, hogy itt valamivel kevesebb repülőgép és sokkal több kiállítás van. Olyanok mint a Repülés kezdetei, Ismerd meg a naprendszert és hasonlók. Itt van planetárium és egy IMAX mozi is. Megnéztünk egy Walking on the Moon című 3D IMAX mozit. Nem láttam még ilyet korábban (se IMAX-ot, se 3D-t), úgyhogy teljesen lenyűgözött a látvány. Ciki, de majdnem bőgtem.

Estefelé shopping.

Vacsora a Bogaboo Steak House-ban. Nagyon finom volt, bár kicsit zavart, hogy a falon lógó jávorszarvas-fejek időnként mozogni kezdtek és ajánlottak ezt-azt a menüből. Morbid.

Hazaút

Repülni szar. Sokat repülni még sokkal szarabb. Az óceán pedig visszafelé is széles. Nagy nehezen átjöttünk ezúttal éjjel. Mellettem egy Egyiptomi fószer ült és jókat beszélgettünk, az alvásra tett meddő kísérletek szüneteiben.

Visszafele öt óránk volt az átszállásra Párizsban úgyhogy azt terveztük, hogy kicsit bemegyünk a városba. Persze szakadt az eső, úgyhogy maradtunk a de Gaulle-on (CDG), ami a legótvarabb reptér a cataniait is beleszámítva, amin valaha megfordultam. Igazi kín volt ez az öt óra: B terminál, nincs szék, nincs bolt, csak egy mocskos kocsma van, lerobbant a klotyó.

Nagy nehezen hazaértünk Budapestre. Jó volt kint lenni. Jó volt hazaérni.