Hágó Kupa

Megrendezésre került a 2007-es Hágó Kupa, melyen idén először én is részt vettem. Halleluja!

Reggel negyed kilenckor értünk fel Orsival, mint egyszemélyes szurkolótáborunkkal a Mátyás-hegyi kőfejtőbe, Lehel és Kriszta (a csapat) már ott voltak. Kipengettük a csapatonkénti 1500 forintos nevezési díjat, majd megtekintettük a kötélpályát. Ami ekkor még nem volt készen, úgyhogy nem tudtuk felmérni pontosan mi várt ránk. De a setting igéretesnek tűnt.

Tapasztalataim szerint a barlangászok által szervezett események során a molyolás (tökölés) fontos szerepet kap. Jelen esetben is eltelt némi idő mire beindult a nagyüzem. Az első feladat (egy csille pozícióba rángatása feszes kötélpályán, felmászás baggel, beülés leszánkázás lemászás) nem tűnt kifejezetten nehéznek, sőt. Az előttünk menő csapat elég könnyen vette. Hát nem. Amíg a csille (egy bevásárlókocsi) tömegközéppontja közelít a Föld középpontjához, addig nincs probléma. De aztán. Amikor kvázi fölfelé kell vele haladni. Vért izzadtam. Én mentem először, s mire visszaértem a kiindulópontra a többieknek segíteni már annyira bedurrantak a karjaim, hogy csak nagy nehezen tudtam a csillét húzni.

A kupa barlangos része a Ferenc-hegyi baralangban volt. Kriszta nagyon mondogatta, hogy futva kellene átmenni (kb. 2km), hiszen ezt is mérik. Lehel azon az alapon tiltakozott, hogy ő tüdőben nem bírja a futást én meg azon, hogy utálok futni. Mindezt azért említem csak meg, hogy elmondhassam, hogy a csillés feladat Krisztából is kiölte a futási vágyat. Szóval annyira kibuktunk hogy egy kis pihenő után inkább nem is a barlangba indultunk, hanem egy másik feladathoz a Matyi-kőfejtőben, a jégmászáshoz.

Mivel ilyentájt viszonylag kevés a jég, a jégmászást egy téglalap alapú faoszlopon szimulálták a szervezők. A felszerelés egy pár 41-es méretű bakancsból, a rácsatolt hágóvasakból és két jégcsákányból állt. Csapatonként egy felmászást kellett teljesíteni. Mivel Kriszta lába túl kicsi, az enyém pedig túl nagy egy 41-es lábbelihez Lehelre várt a nemes feladat, hogy próbálkozzék.

A dolog nem olyan egyszerű, amilyennek látszik. A fából folyamatosan kiszakadó csákányokkal Lehel több sérülést is begyűjtött. Amikor harmadik alkalommal vágta szájba magát a jégcsákányokkal, akkor úgy döntöttünk, hogy talán majd legközelebb. Gondoltuk tán majd a barlanggal több szerencsénk lesz, elindultunk a Ferenc felé.

Sajnos Orsi a barlangba nem jöhetett velünk, ő a Daubnert választotta, hogy elüsse az időt valahogy. Daubner? Barlang? Hm?

A Ferencben megszűnt a molyolás, tempósan haladtunk az egész barlangban. Rögtön a bejárat után volt az első feladat: néhány alapvető biztonságtechnikai kérdésre kellett válaszolni. Mivel csapattársaim körülbelül ezerszer képzettebbek (Lehel pl. túravezető) meghagytam nekik e kérdések megválaszolását. Fel kellett keltenünk a bennünk szunnyadó Rodin-t is, kézi karbidlámpát kellett formáznunk egy marék barlangi agyagból. Mivel én még olyat csak messziről láttam feladatom egy szárnyas anya elkészítése lett, mivel az nagyon hasonlatos a kézi karbid valamely alkatrészéhez, viszont én is tudom, hogy mi.

Töltöttünk még ki kvízt is, amely főleg fogyatékosokkal és a fogyatékossággal kapcsolatos kérdésekből állt. Meg kellett tippelni mekkora a valamilyen testi vagy szellemi fogyatékossággal élők aránya az EU-ban és Magyarországon, meg kellett írni egyes híres emberekről, hogy milyen problémáik voltak (ez lehetett fogyatékosság vagy betegség is), ki kellett találni fogyatékosokról szóló filmek címeit kétsoros leírások alapján. Ilyesmi.

Aztán persze volt olyan szakasz a vége felé, amit időre kellett teljesíteni köteles szakasszal. Meg volt agyagos, mesterségesen vizesített kuszoda, amikor az emberen függő kötéltechnikai szarok, mint Poignée, Croll, karabinerek satöbbik horgonyként funkcionálnak.

A barlang után visszamentünk a Matyi kőfejtőbe. Nem futottunk, mentünk.

Egy feladatunk maradt még, a kötélpálya. Sajnos eddigre Kriszta lesérült, úgyhogy ketten vágtunk neki az alapvetően laza kötélhidakból készült pályának, amit a kőfejtőt átszelő tiroli hidakra szereltek fel. Ez utóbbinak volt köszönhető, hogy a pálya végig jojózott, ami külön nehézséget okozott, különösen azoknak, akik hajlamosak a tengeri betegségre. Magam nem tartozom ebbe a csoportba, gond nélkül mentünk végig a pályán. Ezután sajnos egyéb elfoglaltságaim miatt el kellett jönnöm, így az eredményhirdetésről és a buliról lemaradtam, de így is nagyon megérte.

Jövőre is ott leszek. (Vagy leszünk?)

Update: az eredmények felkerültek az MKBT honlapjára. Nem lettünk utolsók, sőt 🙂