Gejzírek és kanyonok

Ismét a tágas Amerikába vetett minket a sors. Arról, hogy milyen átrepülni a pond-ot már értekeztem korábban, itt csak annyit jegyeznék meg, hogy nem lett kellemesebb. Illetve súlyosbította az a körülmény, hogy érkezésünk másnapján továbbrepültünk Salt Lake City-be. Ez korántsem hangzik rettenetesen kivéve, hogy az érkezés és az indulás között alig telt el hét óra.

Egy kies koradélután megérkeztünk hát SLC-be, ahonnan bérelt autóval folytattuk utunkat a Yellowstone Park irányába. Legutóbb, egy egyébként kiváló, zsörmön inzsinyőring Mergában utaztunk hátul hárman, ami heringszerű elhelyezkedést tesz szükségessé és nem volt nagyon kényelmes. És akkor nagyon eufemisztikus voltam. Hogy a heringet elkerüljük, most egy amerikai családi batárt béreltünk, a hellyel így nem is volt gond egy szál se.

SLC-ből a Yellowstone rengeteg km-re van. Plusz előtte a repülés, úgyhogy Orsi meg én már vacsorát sem kívánunk, csak szunyát.

Yellowstone

A Yellowstone a világ leglátogatottabb nemzeti parkja, évente több, mint négymillióan keresik föl. Van gazdag élővilága, rettentő sokféle szmutyi jön fel a földből és itt található a bolygó gejzíreinek háromnegyede. A maradék meg Izlandon.

Két út van a parkban, a déli kör és az északi kör, ezekről rövid sétákkal a park legtöbb híres látványossága elérhető. A belépődíj, amit a park négy bejáratánál lehet megváltani, járművenként 25 kőkemény dolcsi és egy hétig érvényes.

Első napunkon a déli kört tettük meg, melyen azok a látványosságok találhatók, amik gyakrabban szerepelnek a Yellowstone-os képeslapokon: geyser basin-ek meg hot spring-ek. A gejzír az ugye olyasmi, hogy van a vulkán, ami kicsit – de nem nagyon – be van temetve és az őt elfedő réteget átjáró barlangokban összegyűlő víz időnként felforr és olyankor látványos módon kitör. Nem sokban különböznek ettől a hot springek, azaz melegvizű források sem, mindössze annyiban, hogy nem forrnak fel és így nem is törnek ki. A melegvizű források elsősorban hihetetlen színüknek köszönhetik népszerűségüket. Bár a 90-95 fokos víz melegnek tűnhet, sok élőlény lakik ezekben a kis medencékben, s színezik be őket a kék, a zöld, a sárga és a piros árnyalataira.

Gejzírkitörést is láttunk, egy sereg kisebb gejzír például pár percenként tör ki. A nagyobbak közül az akár 20m-re is kitörő Old Faithful periódusa a legmegbízhatóbb. E köré a gejzír köré félkörben egy nagy nézőteret is építettek, ahonnan több százan élvezhetik a látványt. Mi magunk is kivártunk itt egy kitörést.

A park legnagyobb gejzíre ezzel szemben, a 60m-es vízoszlopot produkáló Grand, sajnos sokkal kevésbé kiszámítható, naponta 1-2 kitörése van csupán. A látogatóközpontban, ahol a kiszámítható gejzírek kitörési idejéről egy kis tábla tájékoztatja a turistákat, a Grand-ra egy négy órás intervallum volt megadva. És még utána egy órával tört ki! És a Grand még így is a jól jósolható gejzírek közé tartozik, vannak olyanok is, amelyek évente produkálnak csak egy-két kitörést.

Az Old Faithful a park fő-fő látogatóközpontja mellett helyezkedik el, ahonnan egy pármérfőldes utat gyalog bejárva, a gejzírek és melegvízű források sokasága látogatható meg. Ahol nem megbízható sziklákon halad az ösvény, ott deszkapallókból áll, hiszen a talaj instabil és bármikor beszakadhat. Márpedig nem lehet kellemes, ha az ember egyszerre csak nyakig merül egy forráshatáron lévő, savas fürdőbe.

Gyönyörűen sütött a nap, a levegő magashegyi és kristánytiszta. Ösvényünk legtöbbször kitett helyen halad, sehol egy árnyék, úgyhogy le is égtünk. Mindannyian. Nagyon. Az én fejem már másnap, az északi körön elkezdett lehullani.

Estefelé jutottunk el a park kanyonjába, ami igen jó idÅ‘zítésnek bizonyult, a szines sziklák legszebb árnyalataikat mutatták a lemenÅ‘ nap fényében. Elkészítettük az obligát fotókat az Artist’s Point-ról, ahol a szikla nem vörös, hanem rózsaszín, majd hazatértünk steak-et enni, hogy a másnaphoz is legyen erÅ‘nk.

Első számú turistacélpontunk a Petrified Trees, azaz megkövesedett fák voltak. A többesszám már nem indokolt, mert a három leghíresebb kövé dermedt fából kettőt a turisták elhordtak. Soha nem fogom ezt megérteni. Otthon egy darab kő csak, ami fogja a port.

Másodszorra a Yellostone egyik legszebb vízesését, a fenséges Tower Falls-t kerestük fel. Magasan, élettelen sziklák szűkületéből bukkan elő, majd negyven méteres zuhanás után egy sürű fenyőerdőbe érkezik. A vízesést napsütéses időben, amilyenben mi is meglátogattuk, szivárvány övezi. Igen, olyan giccses, amilyennek hangzik, de egy kicsit egy mese szereplőjének érzi magát tőle az ember.

Utoljára néztük meg az északi kör legfÅ‘bb látványosságát, a Mammoth Hot Springs-t, ami — ahogyan neve is mutatja — egy jó nagy terület, ahol egymást érik a melegvizes források. S bár sok forrás alakította ki a Mamut fehér hegyoldalát, most éppen egy viszonylag nyugodt periódusát éli a képzÅ‘dmény, sok forrás kiszáradt és soknak csökkent a vízhozama. Ezzel együtt szép látvány, teraszos formái sokban emlékeztetnek Pamukkale medencéire. Bár fürdÅ‘zni itt nemigen tanácsos.

Macilacival nem találkoztunk, a rangerek legnagyobb örömére a medvék leszoktak a turistakajáról és visszatértek a park kevésbé könnyen megközelíthető helyein lévő élőhelyükre. Bölényt viszont annál többet láttunk, a hatalmas állatok a parkban jóformán mindenütt a tájkép meghatározó elemei.

Viszonylag korán ágyba bújtunk, hiszen másnap hosszú út várt ránk.

Arches

Utunk második fő állomása az Arches nemzeti park volt. Azt gondolom mondanom sem kell, hogy a Yellostone-tól még ami viszonylatban sincs közel. Ez az a sivatag, ahol a tájat homokkőből faragott sziklaboltívek díszítik. Keletkezésük a tömör homokkő megrepedezésével kezdődik, majd a szél romboló munkája végzi a többit, végső soron a boltívek leomlanak.

Ez volt az első hely ahol ténylegesen fontos volt, hogy vigyünk magunkkal vizet. Ugyan az Arches is bejárható autóval, de a boltívek egy (jelentős) része csak gyalogúton közelíthető meg. Márpedig néhány kilométer mély homokban, rekkenő hőségben és zéró páratartalommal elég hamar kiszárítja az embert.

Mi egy napot töltöttünk a parkban, és a legtöbb látványosságot megnéztük (mások meg egy napot egy arch megtekintésével töltenek, hiszen egészen másképp néz ki ugyanaz a képződmény a reggeli napfényben, alkonyatkor, vagy északa a csillagok fényénél). Akárcsak a Yellostone-ban, itt is vehet az ember olyan belépőt, ami tartalmazza a back country-használatot, azaz lehet kempingezni és kirándulni, tulajdonképpen arra amerre az embert a lába viszi. A látogatóközpontban kimerítő információ található a park élővilágáról, a javasolt gyalog- és biciklis túrákról, meg általában mindenről, amire a látogatónak szüksége lehet.

Egy motelben szálltunk meg. Elég nagy mintát vettünk az Ã?llamok moteljeibÅ‘l…

Monument Valley

Autóztunk tovább azon a vidéken, amit hazánkfia leginkább a Marlboro cigi reklámjaiból ismer. Marlboro-country. Illetve Navajo country, a navajo indiánok földje. Magyarországnyi rezervátum kevesebb, mint háromszáz ezer lakossal. Már Utah-ban is elég szigorúak az alkohol fogyasztását szabályozó törvények, amennyiben pl. nem lehet inni egy sört csak úgy, enni is kell hozzá, de mindez semmi a Navajo Nation törvényeihez képest, ami egyenesen megtiltja szeszes italok fogyasztását, árusítását, satöbbit. Azt írja az utikönyv, hogy alkoholt még a kocsiban sem tarthat úgy az ember, hogy az látható helyen van. Szóval hűha!

A Monument Valley a rezervátum területén található. Mint minden ebben az országban, ez is jó nagy területen helyezkedik el és gyakorlatilag autóval vagy lóval járható be. A parkban nincs szilárd burkolatú út egy földút kanyarog a többszáz méter magas függőleges falú ún. butték között. A butte az olyasmit jelent, hogy a nagy semmiből függőlegesen, jó magasra kinövő kőizé. Mintha a szót a Monument Valley képződményeire találták volna ki.

Megálltunk az indián market-ban, a csajok meg megvették az obligát üveg és kÅ‘nyakláncokat. Ironikus, hogy az elsÅ‘ telepesek üvegért “vásároltak” hatalmas területeket a bennszülÅ‘ttektÅ‘l, most meg a bennszülöttek apránként fizetik vissza a kölcsönt.

Chelley Kanyon

Még a Monument Valley napján sikerült meglátogatnunk a Chelley kanyont is. Ez az a hely, ahol a navajok elődei, az anaszazi indiánok által épített, de még a navajok által is használt híres pueblók találhatók. Ezek a hihetetlen helyekre épített, többemeletes épületekből álló falvak magas kulturális szintről árulkodnak. A kanyon helyenként háromszáz méter magas függőleges falainak derekába épített házak gyakorlatilag bevehetetlenk, a konkvisztádoroknak soha még feltárni sem sikerült a kanyont, nemhogy elfoglalni.

A kanyon alja kies táj, egy folyó kanyarog benne szelíden, ligetek és termékeny kertek váltogatják egymást. Nagyon tudták ezek az anaszázik, hová kell telepedni.

A plebsnek fenntartott út a kanyon két peremén vezet, gyönyörű panorámát nyújtó kilátóhelyekre lehet így eljutni. A fennsíkon indiánok élnek egymástól jó messzire elhelyezett házakban. A kanyonba belépni kizárólag indián vezetővel lehet, egy ösvényt kivéve, ami a kanyon peremétől ereszkedik le az egyik pueblóig. Sajnos mikorra ide értünk már túl későre járt az idő ahhoz, hogy mi magunk is lemenjünk. Az út a tájékoztató szerint négy óráig tart oda-vissza.

Filmőrülteknek: ebben a kanyonban játszódik gyakorlatilag a McKenna aranya, itt van a Rengő szikla is, ami árnyékával mutatja az arannyal teli kanyon bejáratát.

Page-ben szálltunk meg egy Super8-as motelban. Gyűlik a tapasztalat: a kritikus pont a zuhanyrózsa.

Antelope kanyon

Másnap reggel hétkor már az Antelope kanyon (indián üzemeltetés) bejáratánál tipródtunk és közben azt képzeltük, hogy már nyolc óra van. Mert valahogy a rezervátumban nem váltanak át nyári időszámításra. Pontosabban az egész államban nem váltanak át, tehát ez egy másik időzóna, mint SLC, de az idő mégis ugyanannyi. Még fél kilenckor sem akaródzott senkinek miket beengedni, úgyhogy felkerekedtünk és átmentünk a kanyon másik bejáratához. Valójában ez nem ugyanannak a kanyonnak (Upper Antelope) egy másik bejárata, hanem egy másik kanyon (Lower Antelope) egyetlen bejárata.

A felső kanyonba terepjárós túrákra viszik a népeket, máshogy be sem lehet menni, az alsó kanyonban viszont gyalog lehet kavirnyálni.

Mivel minket az alsó kanyonba engedtek be azt néztük meg. Szerintem így jártunk jobban. Ez a kanyon egy nagyon érdekes képződmény, a fennsíkon sétálva az ember talán észre sem venné: a kanyon nyiladéka a legtöbb helyen az egy métert sem éri el, viszont helyenként húsz méternél is mélyebb. A falak a legváltozatosabb színű homokkőből állnak és egy jó kilométer hosszan meandereznek, mire egy körülbelül tizenkét méteres leszakasással véget ér a kanyon.

A látvány annyira megragadó, hogy nem nagyon akaródzott kijönnünk. Ahogy a nap fénypászmái betörnek a szűk menyezeten és megvilágítják a falakat, az olyan látvány, amit aligha fogunk egyhamar elfelejteni.

A kanyon végén — jó harminc méterrel a végsÅ‘ leszakadás elÅ‘tt — egy látrán lehet feljutni a platóra, és ott visszagyalogolni a parkolóhoz, de nekünk ebbÅ‘l a helybÅ‘l ennél több kellett, így visszafelé is a kanyonban mentünk. Útközben találkoztunk egy fotós csoporttal, akik úgy néztek ki, hogy az este is itt száll rájuk a hasadékban olyan lassan haladtak. Fogta Å‘ket a látvány.

Mi viszont folytattuk utunkat a Grand Canyon felé.

Minden kanyonok Å‘sanyja, a Grand Canyon

Eleddig elég sok kanyont láttunk. Először is volt egy kanyon a Yellostone-ban, lenyűgöző színekkel (rózsaszín, sárga és a kettő között minden, amit csak el lehet képzelni) és mélységgel, aztán az Arches-ban is vannak kanyonszerű részek, a Monument Valley-ről nem is beszélve. A Chelley meg ugye ténylegesen egy kanyon. Gondoltam kanyon-fronton nem nagyon érhet meglepetés. Ért.

Először egy hegytetőn átbukva pillantottuk meg a nagybetűs Kanyont, és ekkor rögtön látszott, hogy az összes kőképződmény, amit eddig láttunk, lett légyen az bármilyen monumentális, a Grand Canyon-nak legfeljebb az ükunokája lehet. A méretek egyszerűen hihetetlenek. Ha olvastál valaha valamit a kanyonról, amit már túlzónak gondoltál arról hadd áruljam el, hogy nem volt az. A kanyon maga túlzó, az ember egyszerűen nincs ilyen méretekhez szokva.

A déli peremen közelítettük meg a völgyet. Ez kb. száz méterrel alacsonyabb az északinál és sokkal könnyebben megközelíthető. Még megnéztük a naplementét mielőtt a szállásunkra mentünk volna. Naplementekor (és napfelkeltekor) a látvány fantasztikus: a sziklák amúgy is vörösesek-sárgásak, s amikor a Nap lapos szögben világítja meg őket lángolni kezdenek.

Egy Best Western-ben szálltunk meg a peremtől pár mérföldre déli irányba. Legjobb szállásunk volt ez, bár a zuhanyrózsa Best Western-módra is ótvar.

Bright Angel trail

Másnap még a szokásosnál is korábban keltünk, hogy meg tudjuk nézni a napfelkeltét, ami fél hat tájban következett be, illetve, hogy Orsival elég korán el tudjunk indulni felfedezőtúránkra a Bright Angel trail-en.

A Bright Angel trail a kanyon legősibb útvonala (már az indiánok is használták, sőt voltak turistajelzéseik is), és máig a legnépszerűbb. Mi a déli peremről a Plateau Point-ig terveztünk lemenni. Ez a kanyon alsó síkságának egy távoli pontja, ahonnan remek kilátás nyílik a Colorado folyóra. Nem mertünk úgy tervezni, hogy teljesen lemenjünk a folyóig, mert ettől minden tájékoztató óva inti a turistákat és minden túraleírás azzal a figyelmeztetéssel kezdődik, hogy ne próbálj meg egy nap alatt lejutni a folyóig és vissza. Mi estére arra a következtetésre jutottunk, hogy ennyire azért nem kell tartani a dologtól, gyakorlott túrázók hajnali négy-fél öt körüli indulással gond nélkül meg tudják csinálni.

Végül hat óra húsz perckor tettük meg első lépéseinket az úton felszerelkezve minden földi jóval. Mivel ez volt életünk első sivatagi túrája mindent vittem egy hátizsákban, ami eszembe jutott, beleértve polárt, esőkabátot (mikor előző nap megérkeztünk épp esett), váltásruhát meg ilyesmit. És körülbelül hét liter vizet. A kalauzok azt írják, hogy egy napra egy embernek nagyjából egy gallon vízre van szüksége, amit mi mind magunkkal is vittünk. Persze erre nem lett volna szükség, mert az évnek ebben a szakában a Bright Angel Trail-en több helyen is lehet vizet vételezni. De ugye tuti, ami fix. Meg biztos, ami sicher.

Az út egyébként szép kényelmes gyalgösvény, a meredeksége sem rettentő nagy. A kanyon mérete a belsejéből még lenyűgözőbb, mint kintről. Félelmetes, ahogy ez a negatív hegy körülöleli az embert.

Lefelé nagyon tempósan haladtunk, a reggeli nap relatíve gyenge sugaraitól egynéhány csenevész felhÅ‘ és a hatalmas sziklák óvtak minket. Háromnegyed kilenckor már a lefeléút háromnegyedét megtettük, elértünk az Indian Gardens-ig. Egy valóságos oázis a kanyon sivatagában, csermellyel, magas fákkal, Å‘zekkel kaktuszokkal, nádassal és kempinggel. Itt van az öszvéres túrák elsÅ‘ megállója is. Ezekre a túrákra rendszerint borzasztó sokan jelentkeznek, egy éves a várólista. Innen az út kétfelé ágazik, a jobb oldali ág lemegy a folyóhoz és a lenti szálláshelyhez, a Fantom Ranch-hez, a bal oldali pedig — gyakorlatilag tartva a szintet — kimegy a Plateau Point kilátóhoz. Miután magunkhoz vettünk egy-egy banánt a bal oldali úton indultunk tovább.

Valamivel fél tíz után értünk a kilátóhoz. Az Indian Gardens után már nincs vízvételezési lehetÅ‘ség és nincs többé árnyék sem, a terep ténylegesen sivataggá alakul. Maga a kilátó majd’ egy kilométerrel a déli perem alatt helyezkedik el (a pontos szintkülönbségre nem emlékszem, olyan 970m lehet). Egy jó fél órát töltöttünk ott, megcsodáltuk a Colorado zöld vizét, ami mintha csak egy karnyújtásnyira lett volna tÅ‘lünk, pedig egy háromszáz méter mély szakadék szélérÅ‘l vettük szemügyre. Magunkhoz vettük fejenként bÅ‘ fél liter folyadékot majd visszaindultunk.

Komolyabban az ösvény az Indian Gardens után egy fél mérfölddel kezd el emelkedni, hűsölők (menedékházak: gyakorlatilag tetők lábon) másfél mérföldenként sorakoznak. A másfél mérföldes etapokat fölfelé szinte percre pontosan háromnegyed óra alatt tettük meg immár perzselő napsütésben és mindenhol húsz percet pihentünk, illetve fejenként megettünk egy szendvicset és megittunk egy liter vizet. Nem gondoltam volna, hogy tényleg ennyi lesz a vízfogyasztásunk, de hát lett. Tudják a ranger-ek, hogy mit beszélnek. Végül épp nyolc óra alatt tettük meg az egész utat, azaz fél három előtt kint voltunk a kanyonból. Felfelé egyébként a legkeményebb időben jöttünk. Nyugodtan meg lehet várni az Indian Gardens árnyas ligeteiben a késő délutánt, amikor már gyengébb a nap és akkor kijönni.

Elfáradtunk. De érdekes módon nem a lábaink, a lábaink ennél többet is bírnak, a Tátrában egy nap szoktunk menni 1200-1300m szintet is. A tüdőnk fáradt el, ahogy a kazánmeleg levegőt próbálta hatékonyan feldolgozni. Furcsa volt, ilyesmit még nem éreztünk. Este nagyon jó esett a sör és a steak.

Sedona

Reggel búcsút intettünk a kanyonnak és Sedona felé vettük az irányt. Sedona tündéri kisváros, remek fekvéssel. Házai alacsonyak és rendezettek, a város hátterét kopár vörös hegyek adják. Európaibb volt a legtöbb városnál, amelyeket eddig az �llamokban meglátogattunk.

A város közelében (amerikai viszonylatban) két puebló is található. Sajnos annyi időt töltöttünk el Sedona-ban, hogy ezeket már nem tudtuk meglátogatni.

Az éjszakát a 66-os úton fekvő Williams-ben töltöttük.

Hoover Dam, Vegas

Hosszú út várt ránk másnap, el kellett érnünk amerika játszóterére, Las Vegas-ba. Reggel kicsit sétáltunk a legendás 66-os úton és vettünk egy-két relikviát. Az út nagyrészt eseménytelenül telt (rohadt nagy sivatag) és jó hosszú volt. Már erősen délután volt, mire a Hoover gáthoz érkeztünk. Mit ad isten, a gát is olyan volt mint minden más errefelé: nagy. Befizettünk a vezetett túrára, így megnézhettük a szikla gyomrába vájt alagutakat, amikben a vizet a turbinákhoz szállító hatalmas csővezetékek futnak és lementünk az erőműbe is. Meglepetésemre kiderült, hogy a gát áramtermelő funkciója teljességgel másodlagos, mindössze egymillió ember energiaszükségletét fedezi, fő feladata a vízellátás folyamatos biztosítása a környék városainak és mezőgazdaságának. Emlékezzünk: a fényűző és pazarló Vegas egy sivatag kellős közepén áll!

Este érkeztünk Vegasba. Ahogy megtelepedtünk motelünkben (Super8) máris indultunk a Strip-re bámészkodni. Mérhetetlen szállodák sorakoznak egymás mellett, mindegyikben világsztárok lépnek fel minden este (Celine Dion, David Copperfield, Circe de Soleil, Tony Braxton). Jellemző, hogy amíg a Yellostone 4 millió látogatót fogad évente, Las Vegast minden évben 37 millióan keresik fel. És mind játszanak és mind vesztenek. Van miből fenntartani a fényűzést.

The Mirage, The Bellagio, Luxor, Mandala Bay, MGM Grand, Treasure Island, Circus Circus, Tropicana, Venice, Ceasars Palace, New York, Paris, Flamingo, Excalibur, stb. Ezek közül bármelyiknek több szobája van egyedül, mint a Hunguest Hotels-nek összesen. Vagy legalábbis majdnem.

A Mirage elÅ‘tt megnéztük a vízeséssel kombinált tűzhányót, a Bellagio elÅ‘tt a híres szökÅ‘kutat, amit az Ocean’s 11-ben látni. Sajnos az MGM Grand-ban lévÅ‘ oroszlánketrec lakói már esti nyughelyükön voltak, úgyhogy élÅ‘ oroszlánt nem láttunk, de a szálloda harmincvalahány tonnás bronzoroszlánját igen.

Zion

Következő napi programunk a Zion Canyon volt. Reggel még végigautóztunk a Strip-en, aztán elhagytuk Las Vegast. A nagyváros nyüzsgése után jó volt ismét kint lenni a természetben.

Valójában a Zion kanyon megkapóan szép, de sokat mégsem tudok róla mondani és ezzel Orsi is így van. Egyszerűen a Grand Canyon túl nagy benyomást tett ránk ahhoz hogy kellőképpen tudjuk értékelni a Zion szépségeit.

Ebbe a kanyonba nem lehet autóval behajtani, a park buszai viszik a turistákat a völgyben az egyik látnivalótól a másikig. A buszvezetők egyben idegenvezetők is, mindenféle érdekességet mesélnek a park életéről menet közben.

A kanyonban egy patak folydogál, mely a kanyonban ered, de forrása nincs. Egyszerűen előszivárog a homokkőből. Egyik buszvezetőnk elmondta, hogy ahogy az eső leesik a homokkőre egy része nem folyik le azonnal a hegyekről, hanem elnyeli a szikla porózus szerkezete. A víz emberi mértékkel nézve nagyon lassan szivárog le a sziklában, hogy aztán a kanyon fenekén előszivárogjon onnét. Egy-egy vízcsepp 1-2 ezer évet tölt a sziklában, mielőtt újra napfényre kerül.

Az este Cedar City-ben szálltunk meg, ami — ha minden igaz — már Utah államban található.

Bryce Canyon

Másnap tovább folytattuk utunkat északra, Salt Lake City felé. Tettünk azonban egy jó nagy kitérőt, hogy megnézzük a festői szépségű Bryce kanyont. Ennek a kanyonnak tulajdonképpen csak egy pereme van, a másik oldala a messzeségbe vész. A perem alatti részt az ún. hoodoo (hüdü) nevű képződmények töltik ki. Ezek a vékony kőoszlopok, az indiánok szerint, megkövült gonosz lelkű emberek. Az első fehér telepes pedig, azt a sokkal kevésbé költői, ámde magvas gondolatát találta megfogalmazni a vidékről, miszerint itt nem szeretne elveszteni egy tehenet.

Valóban, a hoodoo-k labirintusában nem lehet könnyű bármit is megtalálni.

Egy rövid, két órás túrát tettünk a Bryce kanyonban, lesétáltunk a hoodoo-k mellett a kanyon aljáig, ahol megnéztük a Királynő Kertjét, ami egy különösen szép kőegyüttes, az egyik ezek közül megtévesztésig hasonlít Viktória királynőre.

Sajnos túránk legizgalmasabb része (Manhattan) le volt zárva kőomlás miatt ezért átmenni nem tudtunk rajta, de legalább benéztük. Nagyon szűk útvonal kanyarog harminc-negyven méteres sziklák szorításában.

Még hosszú út állt előttünk, de így is csak zárás környékén hagytuk magunk mögött a kanyont, és éjfél környékén érkeztünk Salt Lake Citybe. Van SLC-nek egy kellemetlen tulajdonsága: földszintes. Viszont sokan lakják. Amikor az ember azt hiszi, hogy már ott van, amikor látja a várost jelző táblát, kiderül, hogy a város másik vége autópályán egy jó órányira van!

Újra Washingtonban

A Bryce kanyonnal búcsút vettünk a nyugattól, és miután leadtuk a bérelt kocsit, vagy 3000 vadi új mérfölddel, visszarepültünk D.C.-be. Mivel délben indultunk SLC-ből és átszálltunk Dallas-ban, végül csak késő este ékeztünk Wasingtonba (2 időzóna is van közben). Másnap a lányok vásárolni mentek és pedig bevetettem magam a Természettudományi Múzeumba.

Mindig lenyűgöznek az Amerikai múzeumok gyűjteményei. Egy egész hatalmas emeletet elfoglal a múzeum ásvány és meteorgyűjteménye, egy másiknak a felét a hatalmas őslény-gyűjtemény. Megnéztem még egy nagyon érdekes kiállítást a szikhekről. Legnagyobb sajnálatomra az izeltlábú-tárlat nem volt látogatható, pedig a bemutatott lepkék és bogarak alapján egy rendkívül érdekes kiállítás lehet.

Szokás szerint zárásig maradtam.

Pond

Orsi vágya volt az Atlanti óceán nyugati partjára eljutni, így másnap Virginia Beach felé vettük az irányt. Sok-sok óra utazás után meg is érkeztünk az óceán partjára. Az óceán óceánszerű volt (big and blue), a parton a szállodák látóhatártól látóhatárig húzódtak. A város pedig olyan volt, mintha a Balatonnál lettünk volna, egymást érték az úszógumit és egyéb műanyag baszokat áruló standok.

A kaja, az viszont fenséges. Egy halas büféebédre fizettünk be és annyi rákot tömtünk magunkba, amennyi fért (köztük tarisznyarákot — szerintem nagyon finom).

Egész nap a strandon ültünk két napernyő árnyékában, a Captain Chair-ekben és ettük a piknik-csirkét, hozzá pedig ittuk a piknik-sört. Kellőképpen pihentető program. A víz jéghideg volt, de ez nem mindenkit akadályozott meg abban, hogy bemenjen pancsolni. Például Orsit nem, de engem igen.

Shopping és Párizs

Másnap vásárlással telt az idő. Gondoltam a nagy Amerikában majd jól meg tudok venni egy-két Art of Noise lemezt, amikhez idehaza lehetetlen hozájutni. Az egyik lemezboltban a személyzet a heavy metal szekcióban kezdte keresni, amikor rákérdeztem, hogy van-e nekik? Gondoltam erről ennyit. A szakkönyv felhozatal viszont kiváló.

A gépünk este indult Párizsba. Az út borzasztó volt, de valahogy megérkeztünk. Az átszállásig rendelkezésre álló időt arra használtuk ki, hogy beugorjunk Párizsba. Arra gondoltam, hogy körbejárjuk a Notre Dame-ot és iszunk egy sört. Ehhez képest végül csak negyed órát tudtunk a városban tölteni és az eső is esett. De legalább nem a repülőtéren unatkoztunk.

A Párizs-Budapest etap már egy piece of cake.

Amerikából szerintem már többet láttunk, mint egy csomó amerikai. Azért még megyünk, mert akad még látnivaló.

Képek a szokott helyen, Orsi lapján.